A Sziromfa

1. rész · Bemutatkozás

2017. január 6.

Egy messzi-messzi, csodákkal teli birodalomban születtem. Otthonom egy kastély volt, hol három testvérrel és szerető szüleimmel nőttem fel. Messze-földön híres mesterektől tanultam, olykor tulajdon szájukból hallva a szót, máskor a kastély végtelen könyvtárában kutatva feljegyzéseiket...

Egy napon a mellvéden állva a távolba pillantottam.

Játszi szél kapott a hajamba és fülembe suttogva azt kérdezte: mire vársz még?

Elindultam.

Sűrű, sötét erdőbe értem. Az idő formátlan testet öltött, egyszerre csalogatott, kergetett és ringatott. Évek teltek el, s én megismertem az erdőt úgy, ahogy előttem még senki. Tündérekkel találkoztam, akik napsütéses tisztásra vezettek: felemelték tekintetemet a kék égre, emlékeztettek rá, milyen szép a felhők tánca, majd csókot adtak és elillantak. Máskor manókkal találkoztam, akik sötét verembe vetettek, és kuncogtak rajtam, ahogy a gyökerekbe kapaszkodva küzdöttem szabadságomért. De jó és rossz, öröm és bánat egyaránt ajándék volt nekem.

Kaptam csodasípot, amit megfújva harcra hívhatom az erdő hangját; szerencseamulettet, amit földhöz csapva a legsötétebb, legfagyosabb éjben is éltető tűz lobban. Táltos paripára leltem, aki a csillagokig ugrat fel, ha kérem. Sárkányokkal találkoztam, akik kis híján felfaltak – elevenen.

De legyőztem őket: a tündérek csókjával, a manók kuncogásával, a lomb suttogásával, a tűz fényével és a csillagok elérhetetlenségével. Legyőztem őket, és vérükből kacsalábon forgó palota sarjadt. Tornyai közt felhők úsznak, arany falain álmok táncolnak, s a kapu tárva-nyitva: se őre, se rostélya.

Hanem odabent... odabent valami ismeretlen lakik.

2. rész · A mag

2017. április 20.

Még a sűrű, sötét erdőben történt. Estefelé kis házhoz értem, odabent öreg néne fogadott. Jobb szemében a jövő, a balban a múlt lángja pislogott. Szája mosolyra görbült, vacsorával kínált. Ajándékot kaptam tőle: egy magot.

Csak itt ültetheted el – mondta – itt, az erdő egyik tisztásán. De jól gondold meg, belevágsz-e. Mert ha a tanácsom megfogadod... évekre itt ragadsz. Kemény munka lesz a földet gyomlálni fölötte, öntözni, napfényben fürdetni évről-évre. S nem háborgathatod, nem sürgetheted ("kelj ki magocska, adj virágot"). Csak remélheted: egy napon felszínre bukkan. Várj, gondozd őt türelemmel, szeretettel. Ha így teszel, egy reggel majd zöld hajtás fogad. S eztán láthatod, mint erősödik, növekszik e csoda napról napra.

Ekkor már szabadon dönthetsz: a földben hagyod, s itt maradsz vele, vagy továbbindulsz, magaddal viszed, és ott ülteted végső helyére, ahol veled együtt mások is láthatják – mi lesz belőle.

3. rész · A színek csarnoka

2017. május 17.

Csodasíp, amulett, kis palánta – batyuba tettem őket, aztán felültem táltosom hátára. A kapuív lassan haladt el fölöttünk, míg én rettegve vágytam az ismeretlent előttünk.

A palota tükörpadlós fogadócsarnokában szobrok, drágakövek, gyöngyök... cselekedetek, gondolatok és dolgok. Tűnődtem, súlyos titkokat rejtő rengetegüket vajon csoda vagy borzalom hívta életre?

Táltosomtól megkérdeztem: hol vagyunk most?

Ahol még sose jártunk – felelte. – Seholse.

Megállt a csarnok közepén. Én reszketni kezdtem, de tükörképe rámkacsintott. Cseppet se félj, kis gazdám! – mondta, – már senki sem árthat neked. Nem kell többé amulett, nem kell kard, se pajzs, se semmi más önmagadon kívül. Mert ami itt vár rád, azzal bizony csak egyet tehetsz. De hogy mit... azt meg nem mondom neked!

A csarnok egyszerre hideg és sötét lett. Majd a sötét mégsötétebb. Táltosom selymes szőre alatt teste márványszoborrá dermedt. A fény után sorra tűntek el a hangok, illatok és ízek. A palota átadta helyét a végtelen ürességnek. Eltűnt a szó értelme és a gesztus jelentése. A mosoly eggyé vált a könnyel, az öröm a közönnyel, s nekem nem maradt más, csak táltosom puha sörényének emléke.

Árnyak mozdultak a sötétben. Vak, formátlan foltok a körülöttem kavargó feneketlen mélység és határtalan magasság megérinthetetlen elegyén... Rájuk néztem. Odajöttek. Szívembe bújtak, és én a szívembe néztem. Napok teltek el. Hetek. Hónapok. Vagy csak másodpercek lettek volna? – Jól van, no jól... – suttogtam végül. – Megértettem.

Egy szikra gyúlt, messze lenn... majd az elsőt egy második követte. Táltosom szeme parázslott a tükörpadló mélyén. Megrázta magát, testébe visszatért az élet. Orrából láng tört elő, s a tűzben az üresség palotává, a sötétség csarnokká vedlett. Lábával nagyot dobbantott: a tükör milliárd darabra tört... aztán csend lett. Nyugodt, pihentető, gazdag csend. Az idő és a tér csendje, az egyszerre és egymásban létező ellentétek csendje.

Ablakok nyíltak, a nap fénye beözönlött. Eltűntek a szobrok, drágakövek, és a gyöngyök. A hiány megsemmisülten odébbvánszorgott, s a színek édesen pezsdítő, puhaillatú óceánja elárasztotta a fogadócsarnokot. Táltosom táncba kezdett, lábai körül doromboló árnyalatok fodrozódtak. S én csak kacagtam, kacagtam, kacagtam... mert megértettem, hogy élek.